Bácsalmáson a Sárga Csikó Vendéglő összes konferencia termében, 2011. október 14-én, pénteken, 18 órai kezdettel, a zömében az 1980-as évek férfikézilabdásai tartanak összejövetelt, néhány hőskort idéző előd, illetve a kézilabdasportot továbbvivő, ma is a sportágnak hódoló játékos társaságában, több mint harmincan. A múltkor, 2003. július 12-én, nagyon jól sikerült rendezvénynek bizonyult, bár akkor még játékra is sorkerült... |
Nos, aki szervezte a találkozót, pontosan az a személy nem lesz jelen az eseményen halaszthatatlan dolga miatt, aki egyben néhány keresetlen szóval köszöntötte volna a megjelenteket, megemlékezett volna a korszakot képviselő játékosokról, általuk elért eredményekről, így viszont nekem jutott ez a tisztség, hogy röviden a kötetlen beszélgetés előtt, mondjak valamit...
Nos, azon a plénumon, ha mindenről szót akarna ejteni az ember, akkor a rendelkezésre álló idő sem lenne elegendő és akkor még a nagy mesélők egy szót sem szóltak volna... Így az alábbiakban, itt is nagyon röviden, hisz a résztvevők ismerik az eseményeket, történéseket, akik meg nem, azok „Az ezredvég sportja" kiadványból is választ kaphatnak a bácsalmási kézilabdás élet több mint ötven évéről, amelynek „néhány nap" híján, magam is részese vagyok már három évtizede, de még helyesebben mondva, voltam...
Amit így kapásból megemlíthetek, nagyon röviden, ami a három évtizedet összeköti, a kézilabdázás frontján a jobbító szándékról, az a következő vélekedés: „ne törd magad, ez csak neked fontos!"
Na, ez így túl drámai és lehangoló, egy kicsit árnyaltabban: Nevezetes, sőt sorsfordító volt a címben írt első dátum az életemben. Ezen az évszaknak nem éppen megfelelő roppant hideg, hóval terhelt napon, 1981. november 9-én, reggel indultunk el Nagykanizsáról, Bácsalmásra. Ide, a Tábori Róbert utca 25. szám alatti, a Posztó üzemével szemben lévő társasház földszintjén található jövőbeni lakásunkhoz, közel a bölcsödéhez, buszmegállóhoz, leginkább a város központjába. Megérkezve, volt még mit tenni: a kamion - akkor ez a pótkocsis IFA tehergépkocsit jelentette, hazánkban viszonylag kevés IVECO futott még az utakon - rakományának becihelése mellett, nagyvonalakban a bútorok egyebek elhelyezése, egy kis meleg csiholása az olajkályhából, már csak aprónépség, Csaba és Judit miatt is. Nos, ha nem is véglegesen, de elhelyezkedtünk nagyvonalakban.
Már jócskán estébe nyúlt, mire a nagyon szükséges, halaszthatatlan teendőkkel végeztünk, ám nem annyira, hogy az olajkályha üzembe helyezését követően, ne ugorjak be a sportcsarnokba, ahol a férfi kézilabda csapat éppen edzését tartotta, így szezon után focival múlatva az időt... A leendő játékostársak részéről igazán szívélyes fogadtatásban volt részem, hisz mint egymást rég látott barátoknál szokás kézszorítás, ölelés, vállveregetés, puszi-puszi, bemutatkozás, aztán néhány szó ki-fia borja vagyok és mintha misem lenne természetesebb, mintha ezer éve együtt töltöttük volna napjainkat, végeztük a dolgunkat tovább, már mint a MEDOSZ SE csapatának tagjai - együtt és ez a kulcs szó...
Na, most, ha ilyen, vagy még ennél is részletesebb alapossággal írnám le - lenne mit - az általam ismert, sőt megélt három évtizedet, abból bizony egy szép kis könyv sikeredne... De még az egy évtizedről is, amiről nekem szólni kellene, természetesen röviden, úgy 1981 és 1992 közötti évekről. Így az évenként megemlékezés szóba sem jöhet, helyette néhány "sztorizó" sort vetek papírra, amely mondatok olykor több évet is átfognak...
Futni, csak úgy, nem szerettek a fiúk... Focizni? Életre-halálra, azt igen... |
Bácsalmási egy sör! Nos, az első „edzés" után a téli időszakban hetente kétszer találkoztak a csapat tagjai a sportcsarnokban, szinte teljes létszámban. Az igen fárasztó másfél, kétórás edzések után, gyors fürdés - akkor még volt melegvíz az öltözőben - és irány a fiatalok törzshelyére, a zsúfolásig megtelt nagypresszóba, a mai Aqvarius-ba, egy sörre... Nos, ezt az egy sört szeretném megemlíteni, mint érdekességet. Ez abból állt, hogy ahányan voltunk edzésen, mindenki fizetett egy sört. Az első találkozásunk után, még helyén valónak is találtam, de amikor a következő edzések is rendre így értek véget, azt már soknak találtam. Mert bizony, amikor sokan voltunk edzésen, az sokszor egy sört jelentett... Jól elvoltunk, egy ideig... Mígnem javasoltam, hogy mi lenne, ha azaz egy sör valóban egy lenne a jövőben és így lett....
Adria 1982. január |
Bácsalmás - Őrszállás (Stanicic Yu) A kézilabda csapatok között kialakult majd kétévtizedes baráti sportkapcsolat. Persze csak azt követően, hogy megjöttünk az Őrszállás (Stanisic YU) csapatával Split és Makarszka között, az Adria mellett tartott januári tíznapos közös edzőtáborból. Nos ezt követően, további heti két edzés mellett, már hétvégeken teremtornákra (Bácska Kupa Vaskút, Halas Kupa Kiskunhalas, Vörös Csillag Kupa Gara) jártunk, mint az elkövetkező években még sokáig, ahol a megyei és NB II-es csapatok ellen, az 1981-es bajnoki évvel ellentétben, remek eredményeket értünk el. A Bácska Kupa után a rendező Bajai Kézilabda Szövetség körlevelében az írta: „a MEDOSZ SE a mutatott játékával, jó szereplésre számíthat az 1982-es bajnokságban..." Hát, nem tévedtek.
|
MEDOSZ SE 1982. |
A tizenkét csapatos mezőnyben, végül a Soltvadkerttel azonos pontszámmal, holtversenyben a második harmadik helyen végeztünk a bajnok DUTÉP mögött, úgy, hogy jómagam az első négy fordulóban nem játszhattam. A bajnokság nyitányán négy zakóban volt részünk és ezt most nem a személyem fényezése miatt említem, csak azt akartam érzékeltetni, hogy az áprilisi kezdésig egy nagyon jó kis csapat alakult ki, és az a játék, amit kialakítottunk, úgy támadásban, mint védekezésben, az felbomlott. Ez az ötödik fordulóig tartott, ahonnan már sikert, siker követett...
Elmaradt a próbatétel Nos, a téli elfogadható edzéslátogatottság után, szabadtéren már feleannyira sem volt jó az edzésre járás már 1982-ben sem, a további években meg egyre rosszabb lett, már a felnőttek között, ami annyit tett, hogy a dobogós helyezések már szóba sem jöhettek, de azért rendre a negyedik-hatodik hely között kötött ki a MEDOSZ csapata. Ez a hanyatlás annak ellenére következett be, hogy arra kértem a csapat tagjait, hogy legalább csak egyszer próbáljuk meg a bajnoki címet elérni, aztán, ha nem megy, hagyjuk a fenébe és játszunk, tényleg csak a játék öröméért, ám nem sikerült megnyerni a játékosokat az ügynek...
Bajnokcsapat 1985. |
Bajnoki cím 1985. Nem így volt ez az utánpótláscsapat esetében, amelynek tagjai rendszeresen megjelentek az edzéseken, példát mutatva arra, hogy sok mindenre jó az edzés, ahol sok-sok játékelemet készségszintre lehet fejleszteni, sok új ismeretet ellehet sajátítani a kézilabdasportból. Már, ha valaki kellően szereti ezt a sportágat, egy kicsit is kitartó, hát még akkor, ha ügyessége mellet még szorgalmas is valaki. Ebben a korosztályban ilyenek is voltak bőségesen, amelynek eredményeként, 1985-ben, a kitartóan elvégzett edzésmunkának köszönhetően a megyei ifjúsági bajnokságban szereplő csapatok mezőnyének élén végzett A MEDOSZ SE, amely a következő években is esélyes lehetett volna, ám a legjobbak már a felnőtteknél jutottak szóhoz és akkor még egy napon nem lehetett az ifiben és a felnőttben is játszani. Így ment ez mindaddig, míg a fiatalok középiskolások voltak, majd egyetemre mentek, majd már kevés kivételtől eltekintve, vissza sem tértek, a megélhetést már más településeken, vidékékeken találtak maguknak... Akik igen, azoknak az edzéslátogatottsága ugyancsak hiányos volt, bár így is értünk el, a felnőttek mezőnyében, a '80-as évek második felében is figyelemre méltó eredményeket, amelyekből kiemelkedik - azon túl, hogy a megyei élcsapatok közé tartozott a MEDOSZ SE - az 1987-ben, a felnőtt csapattal megszerzett ezüstérem... Mi lett volna, ha...? A kérdés ma már költői...
PVSE - Öreg Fiúk találkozó 1999. |
Öregfiúk Maradandó élményem volt, az ifjúsági csapat köszöntése a Városházán 1986. februárjában. Nem kevésbé, amikor ezt megelőzően előbb a sportcsarnokban az ifjúsági és a felnőtt csapat mellett pályára lépett a Simola István nevével fémjelzett MEDOSZ SE Öregfiúk csapata is. Igazándiból ekkor ismerhettem meg az addig csak hallomásból már ismert, a helyi kézilabdaélet korábbi nagyjai közül jó néhányat, személyesen is, akik közül ma már többen az égiekkel játsszák soha véget nem érően a szeretett sportágukat... Ezért is hiányolom az elmúlt három évtizedből, az ilyen találkozókat, ahol az elődöket az utódok is megismerhetik. Már csak azért is, mert magam is azt vallom, hogy a múlt ismerete nélkül, a szebb jövő sem jöhet el. Felrémlik előttem, amikor néhány év eltelte után összefutottak a régi játékostársak, de már a női csapat tagjaival is a régmúlt emlékeket felidézni, hát azok felemelő érzéseket ébresztettek az emberben...
Kupagyőztes MEDOSZ I. 1983. |
BNR KUPA Bácsalmás A '80-as évek és a '90-es évek elejének kiemelkedő eseménye volt a május elsején rendszeresen megrendezett BNR Kupa, amely a jugoszláv Őrszállásnak, vagy kezdetben Bajmok csapatának köszönhetően, nemzetközi rangra emelkedett, amelyre olykor a megye határain túlról is érkeztek csapatok, a majd húsz év alatt. Így Hódmezővásárhelyről, Martfűről, de a megye majd minden jelentősebb csapata megfordult Bácsalmáson, például a mai NB I-es kecskeméti csapat elődje a Bácsép - később DUTÉP, majd Delfin KC.
Ahogy emlékszem bajnoki mérkőzésre is szép számmal kijártak a nézők, ám május elsejéken rengeteg ember állta körül a pályát, élvezte a színvonalas mérkőzéseket. A vidéki csapatok tagjainak a mérkőzéseken szerzett élményeken túl az ebédre felszolgált, Szakál Sándor módra és által fűszerezett, spékelt sült malac miatt is emlékezetes mind a mai napig és emlegetik is, ha összefutok valahol, valamely régi öregmotorossal, szerte a megyében...
Elit Kupa |
Gy |
D |
V |
H |
1988 |
1 |
1 |
0 |
II. |
1989 |
3 |
1 |
0 |
I. |
1990 |
2 |
1 |
0 |
II. |
1991 |
3 |
0 |
0 |
I. |
Összesen |
9 |
3 |
0 |
88% |
ELIT KUPA Bácsalmás A megyei bajnokságot nyert ifjúsági csapat, mint azt már említettem, nem futhatta ki igazán formáját saját korosztályában, ám annak nem volt semmi akadálya, hogy évente egyszer, a megye legjobb ifjúsági, továbbá Őrszállás csapatával kiegészülve már, a BNR Kupához hasonlóan, egy nemzetközi rangra emelkedett torna keretében bemutathassák tudásukat korosztályukban is. Érdekes módon az ötlet, elsőként egy labdarúgónak, Csákány Jácintnak, a MEDOSZ csapatában éljátékosnak nyerte el tetszését, aki nem csak szóban, de a díjakkal is támogatta az eseményt, további gazdálkodó egységek és intézmények mellett.
Kupagyőztes PVSE ifi 1989. |
Így került lebonyolításra először 1988-ban, majd további három évben, utoljára 1991-ben, amely mérkőzéssorozatokon a MEDOSZ, majd 1988-tól a PVSE csapata veretlenül szerepelt a lejátszott 12 mérkőzésen, kétszer a díszes serleg is a birtokába került, kétszer "csak" második helyen végzett... De remek esemény volt ez az őrszállási, na meg a lajosmizsei, soltvadkerti, keceli, kunszentmiklósi, egykori ifjúsági csapat játékosainak is. Akikkel összefutva, ha nem is könnyező szemekkel, de jólesően elrévedezve a múltban, mesélik: többek között a kétnapos torna alkalmával például a Bácsalmáson sátorozó 'vadkerti csapat tagja, Mihók Péter, aki az STE felnőtt csapatában is maradandót alkotva, ma már leginkább játékvezetőként hódol kedvenc sportjának, a nemzeti bajnokságban is... Itt jegyezném meg, hogy az őrszállási csapattal évente oda-vissza zajló sportkapcsolat pont akkor szakadt meg, amikor már a Bácsalmás - Bajmok határátkelő is megnyitásra került...
„Ha lenne edző, akkor én is kéziznék..." A bő, egy évtized zárásaként említem meg, bár róla talán nem kellene megemlékezni, de megteszem tanulságként, ahogy a 'kilencvenkettő nyarán, vagy talán már őszén edzésidőben ücsörgök a pálya mellett, újságot olvasva, megáll mellettem egy fiatal legényember és azt kérdezte: itt most edzés lesz? Mire én, visszakérdeztem: miért, talán kézizni szeretnél? Válasz nem egy piskóta, de valószínűleg engem sem ismert, mert ezt felelte: igen szeretnék, ha lenne egy rendes edző! Nagyon nem durrant el az agyam, mert úri ember módjára feleltem erre a felvetésre is. Az nem zavar, hogy most edzésidőben egyedül ücsörgök itt a pálya mentén? Az, hogy most jó edző vagyok, vagy rossz, az nem kérdés, tehát edző van, így leginkább a játékosok hiányoznak az edzésről. A játékosok, akik egyébként játszani nagyon szeretnek, sőt haragszomrádot játszva bedobják a durcát, ha véletlenül kimaradnak a kezdőcsapatból, vagy kevesebbet játszanak, mint remélték... Nos, az említett személy néhány hónap múlva, ahogy tényleg lett a csapatnak egy "rendes" edzője, valóban a csapat tagja lett és ő is azt a többséget erősítette, aki csak játszani, na meg győzni szeret, ez utóbbi érdekében hét közben tenni már nem annyira, sőt sehogy...
Aztán tényleg? Milyen edző is voltam? Na ezt nem nekem kell eldöntenem szavakkal. Viszont megtették ezt helyettem, mások, így 1986 tavaszán, amikor a jobbra törekvési szándékom újfent megbicsaklott egy-két tömegsportos kézisnek köszönhetően. Akkor azt mondtam, ebből elég volt. Már abból is, hogy miközben engem minden mérkőzésen apró darabokra törtek, míg mások úgy szélárnyékban játszani szeretnek ugyan, de minden edzés nélkül. Abbahagytam a sportot játékosként, edzőként. Viszonylag nem sokáig, mert az NB II-es Lajosmizse is tudomást szerzett erről és megdumáltak, bár abban a formában nem sok értelmét láttam. Viszont az ott megismert közösséget is példaértékűnek tartom, a már több helyen - ez egészen pontosan további két helyet jelent életemben - megtapasztaltakkal együtt és általam azóta is hangoztatva, hogyan kellene működni, hogyan kellene élnie az életét egy csapatnak, egy igazi közösségnek, ám ez a mai napig süket fülekre talált...
Nos, hogy egy mértékadó véleményt mondjak az edzői munkámról: a 'nyolcvanas években végzett munkámmal kapcsolatban, nem a szakértelmem kérdőjelezte meg a véleményalkotó: ellenben nagyon sajnálta, hogy nincs testnevelői diplomám, a nyugdíjba vonuló testnevelőjének pótlására gondolva... Nos, ahogy a nyugdíjba vonulás kérdése megoldódott, nos úgy én is megoldhattam volna, a diploma kérdését... Utólag...
Aztán, nem mintha nem éreztem volna magam jól 'Mizsén azon a heti két napon, hisz hét közben itthon edzettem az ifistákkal, amely csapatnak továbbra is én voltam a trénere, és csak meccsekre jártam, de ez a forma nem működött úgy igazán. Így az 1986-os bajnokság után, 1987-re már visszaigazoltam, de ekkor már az előző korszak néhány egyénisége vissszavonult, és a fiatalokkal felfrissített csapat mellett még úgy cirka öt évig edzősködtem, sőt játszottam. Mígnem az egyik edzésen egyedül üldögélve a padon a játékosokra várva, lezajlott az a beszélgetés, amit fent említettem... Na ezt követően magam is elgondolkodtam, ismét és nem sokkal ezt követően, amit kellett átadtam az egyik játékosnak, hogy a továbbiakban, majd én is csak meccsekre szeretnék járni, már ha szólnak, hogy mikor lesz.... Na egyhamar nem jött hívás, mígnem egyszer csak megcsörrent a telefonom, hogy a PVSE Magyar Kupa mérkőzést játszik Kiskunhalassal... Nos, felcsillant a szemem, még is csak hiányzok, bár lehet, hogy csak kevesen lesznek a hétközi meccsen, hesegettem el a bizakodó gondolatot a fejemből. De nem ez volt a való: ezen a mérkőzésen szeretnének elbúcsúztatni, mondta az illetékes, ami rendben meg is történt, sőt egy, a csapat aláírásaival ellátott hófehér adidas mez volt a jutalom, ám az egy mérkőzésből mindjárt kettő lett, hisz nyertünk. A 29-26-os győzelemben 10 góllal részesedtem, ami úgy tűnik jó ajánlólevél volt, mert még a Záhony NB II-es csapata ellen is pályára léphettem, ahol már tényleg nem volt tovább: hiábavalóságnak tűnt az ismételten lőtt tíz gólom, 26-25-re vereséget szenvedtünk, így egy ideig tényleg visszavonultam... Meg többször újra megcsörrent a telefonom, de ez már egy más történet...
Már kiskorában is felnéztem Rá.. Balról Németh Péter |
Németh Péter és Ramhab Zoltán Aztán, hogy ne valamiféle negatív kicsengéssel érjen véget a mondandóm, két általam trenírozott fiatalról ejtenék még szót, akik Bácsalmáson kezdték sokat ígérő pályafutásukat. Nos, Németh Péter kapusnak sem volt utolsó "kiskorában", már akkor is verte a 190 centis magasságot, ám azt luxusnak tartottam, hogy a két remek kapus közül, az egyik mindig a kispadon ücsörög, miközben a balkezes játékosokból meg hiány volt nemcsak a csapatunkban, hanem úgy általában, máshelyeken is. A remek balkezesek, meg ritkák, mint a fehér holló. Már pedig Német Peti ilyen volt. Kiváló átlövő lett belőle, de az összjátékhoz is volt érzéke, első felindulásból azt mondom kár, hogy a soproni tanulmányai után nem tért vissza Bácsalmásra, mert nem talált magának képzettségének megfelelő állást, de nem teszem. Így inkább azt teszem szóvá, hogy sajnálatos térdsérülése miatt, az Éles József-féle vonulattal együtt, nem érhetett fel a csúcsra. Az addig sem kisívű pályafutása, a junior válogatottságnál megszakadt... Péter viszont a sport által is megtanultaknak köszönhetően, azóta is boldog emberként éli életét családjával Nagykanizsán.
Ramhab Zoltán, Pérnél fiatalabb, ám hozzá hasonló adottságú, nagy tehetség volt. Az elhanyagolható különbség csak annyi, hogy Zoli jobbkezes volt, na meg nem is a kapuban kezdte pályafutását. Nos, Zoli, a korosztályában, kilenc-tíz méterről ugyan-úgy be tudta vágni a labdát a kapu bármely sarkába a védők fölött, és ellenére, mint Peti - ha akarta. Ugyanis, erről az volt a szent meggyőződése, hogy „..ez olyan parasztos dolog...". Nos, az, hogy az ilyen adottságú játékosokat nagyítóval keresik a játékos piacon, sajnos nem hatotta meg, talán azért mert a fizimiskája már nem is szőke, egyenesen tejfehér volt, de ezt nem akarom összemosni a szőkenős viccekkel. Nos, mióta egyetemi tanulmányai elszólították Bácsalmásról, Péterrel ellentétben, nagyon nem hallottam róla híreket, de kíváncsi vagyok, ugyan mire ment a kézilabdasportban, na meg egyáltalán az életben?
1981. november 9. - 2011. november 9. Így befejezésül, még annyit, ha engem kérdeznek én november 9-re raktam volna ezt a találkozót, akkor egy füst alatt arra is koccinthattunk volna, hogy az idén már harminc éve élek Bácsalmáson... Na, jó az utóbbi kettőben már csak éldegélek... Viszont akkor meg már ismét lehetne halasztást kérni, mondjuk jövő év márciusáig, hogy a nők napját is letudjuk egyben... Ezt követően én meg elmondhattam volna, hogy életem nagyobbik felét már Bácsalmáson éltem le... De ezek hülyeségek... Csak most esett le a tantusz: a találkozó időpontja, 2011. október 14., ez egy nevezetes dátum, de csak az én életemben, de számomra sem annyira örömteli: másoknak egy gonddal kevesebbet, meg ki tudja mit jelentett ez a nap, meg talán már soha nem is tudom meg... Ugyanis, valaha úgy gondoltam, hogy a Bácsalmási Állami Gazdaságból vonulhatok majd nyugdíjba a cég kötelékében ledolgozott több mint harminc év után, jövőre a nők napján... Aztán nem így, nagyon nem így történt: ma meg, utólag kiderült, ez a nap a szívatás magas iskolájának a Világnapja. A szépen csengő, ám soha nem teljesített ígéretek elhangzásának, második évfordulója...
Prókai Károly