„Csak a szerelem illúzióihoz mérhető"

Mailandban nem harminckettő látszik

Az Olaszországban eltöltött negyedik nap a Modenától húsz kilométerre található Reggio Emiliaban rendezett nemzetközi sertéstenyésztési kiállítás megtekintésével telt el. Az itt szerzett tapasztalatokról a sertés vágás utáni minősítéséről szóló országos tájékoztatókon elhangzottakról külön rovatban szólnék, miként többek között az ugyancsak a kiállításon látott Guinness-rekord méretű szalámi óriásról.

A pihentető csütörtöki napot követően a Pó síkságon északnyugatra tartva Milano nevezetességeit vettük célba. Azaz annak csak egy töredékét, mert például a labdarúgás „Mekkáját", a San Siro-t - a százezer férőhelyes stadiont - a méltán a világ egyik legjobb és legeredményesebb csapatát, az AC Milánt sem láttuk, élőben, de a városban zajló jégkorong VB mérkőzéseivel együtt, majd a Forma1 előkészületeit az éjszakába nyúló olasz „Plusz Sport" csatornán, a TV-nek köszönhetően végig nézhettük. Viszont e kis zsörtölődés már csak nekem, a sportra is fogékony személyemnek jutott eszébe.

Viszont aki csak egy napot akar Milanóban eltölteni, az jól teszi, ha azonnal a Dóm térre veszi az irányt, mert félő, hogy sok egyéb látvány után nem jut elég idő, az egykor az osztrák garnizonban állomásozó dédapáink által is megénekelt, a város legnagyszerűbb látványát nyújtó „Milánói dóm" megtekintésére, kívül és belül. Sokat mond már az a tény is, hogy hatszáz évig épült! Így több stílus keveredik benne, ennek ellenére mégis tökéletes egységben tárult a szemünk elé a „márványhegység". A tornyainak száma valójában kilencvennyolc és harmadik az itáliai rangsorban a római Szent Péter templom és a  firenzei katedrális mögött. A nagyságoknál tartva megemlítem: a hat-hét emelet magasba nyúló bonyolult és szép mintázatú ablak óriások legnagyobbikát, a magyar származású Giovanni Hajnal alkotását, s a „legeldugottabb" helyen is felállított kétezer szoboralkotást. A dómba betérőt a belső tér kiképzése is ámulatba ejti, sőt földbe gyökerezik a lába a látványtól, de haladni kell, a látvány rengeteg.

A Dóm térről, a híres Gallérián jutottunk át a Piazza della Scalahoz, ahol a külsejében „szerény", a belső kiképzésében mégis impozáns látványt nyújtó operaház, a „Milánói Scala" áll. A „főattrakció" mégsem az épület maga, hanem a színpadán fellépő világhírű művészek által előadott operák. A színháztörténeti múzeuma már szélesebb körben is elérhető, itt is érdemes elidőzni.

A Scalatól tovább haladva a Via Dantén, átsétálva Foro Bonaparten, elhaladva Garibaldi szobra mellett a Castello Sforzescohoz érkeztünk, ahol a Milano történetében meghatározó szerepet betöltő személyekről kaphattunk ismereteket. A XIII. században épített, majd többször lerombolt és újra felépített középkori téglavár hányatott sorsáról is, mire végig néztük a várkastély minden nevezetességét. Ezt követően már csak arra maradt idő, hogy a nagy park túlsó oldalán Napoleon olasz hadjáratának dicsőítésére emelt diadalívet megtekintsük, amelyen a tervekkel ellentétben, Napoleon helyett - a császárság elbukott - a „Béke" alakja áll. Innen a neve: Arco della Pace.

A milanói körsétánk befejezéséül, mint habot a tortára, utolsónak a Santa Maria delle Grazia templomot és kolostorát hagyták csoportunk kalauzai, de a kolostorba sajnos nem nyertünk bebocsátást. Így a szerzetesek hajdani étkezőtermének falán nem láthattuk Leonardo da Vinci legíresebb festményét, a közismert „Utolsó vacsora" című művét.

Már késő délután, az olaszországi utolsó vacsoránk elfogyasztására, elindultunk szálláshelyünkre Modenaba. Kis kitérővel még útba ejtettük a Garba-tó mediterrán jellegzetességgel bőven rendelkező déli partszakaszát. Majd, hogy ne maradjunk vacsora nélkül, folytattuk utunkat. (Folytatás: 4. A világ hat leggazdagabb nemzete között.)

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat