Búcsú Velencében
Nagy várakozás előzte meg utazásunk utolsó állomásaként betervezett, nevezetes hely, Velence megtekintését. Persze némi izgalmat már az is okozott, hogy az utazást megelőzően még otthon, gondos asszonyi kezek által könnyedén elpakolt holmikat sikerül-e „visszakényszeríteni" az utazótáskákba, mindennek meglegyen a helye ismét. A sikeres akciót követően búcsút intettünk a kényelmes szállást biztosító Grand Hotel Raffaellonak, Modenának.
E napon már egy ismert útvonalon haladtunk Bolognától Padovaig. Itt Mestre felé letérve a hazafelé tartó autópályáról, rövid idő alatt megérkeztünk Velencébe, hogy megállapítsuk: az eddig látottak is fantasztikusan szépek, érdekesek voltak, nagy élményt nyújtottak, de az itt szemünk elé táruló látvány egyszerűen csodálatos, meseszerűen szép.
Velencét a szárazfölddel összekötő négy kilométeres hídon érkeztünk meg a városba. A vasúti pályaudvar szomszédságában található hatalmas parkolóban leszállva a buszról, az itt „tömegközlekedési" járműnek számító hajóval folytattuk utunkat, a várost kettéosztó, közel négy kilométer hosszúságú, harminc-hetven méter széles Canal Grandén, a „főutcán".
A hajóút végén szemünk elé tárult Velence legnevezetesebb épületeinek napfényben úszó sokassága. Szárazföldre lépve a nevezetes oszlopok között áthaladva, a Doge-palota, a Piazzeta túlsó végén a mesés szépségű Szent Mark Bazilika, a Logetta, a Harangtorony, az Óratorony és a dómmal szemben elterülő hatalmas teret övező, az egykori Prokurátorok lakhelyéül szolgáló épületek nyújtottak maradandó élményeket csoportunknak és a világ minden tájáról már most is nagyszámban érkező turistáknak.
A külső szemlélődés után belülről is bejártuk a nevezetes épületeket. A látottakról emelkedett hangnemben, színes leírásokkal oldalakat lehetne tele írni, mindezt színes fotókkal illusztrálva a hatást még lehetne fokozni, ám ez mind-mind elmaradna a Velence csodáival való személyes találkozás élményétől. Velencét látni kell!
Ezért csak néhány, ránk, magyarokra is vonatkozó élményről írnék, mert Velence több ilyen emléket is őriz.
Például a Doge-palota főbejáratától jobbra, a tizenhatodik finoman faragott oszlopon - ma már valóban csak nosztalgikus emlékként - a világ hat leggazdagabb nemzete között említve van a magyar is. Faragott és festett emlékei látható annak, hogy Morosoni doge Tommasina nevű lányának fia, III. András néven lett magyar király. A Salso Maggiore szigeten, a San Giorgio-templomban és kolostorban tanult a mi Szent Gellértünk, aki a velencei Sagredo családból származott. A tiszteletére felállított emléktáblát, a Szent Mark téri ámulatot követően - ismét hajóra szállva - magunk is megnéztük a Szent György templomban, amelynek harangtornyából Velence szépségében is gyönyörködhettünk, madártávlatból.
A szigetről visszatérve még gyalogtúrát tettünk a Rialtohoz, a zeg-zugos szűk kis utcácskákon át, hogy a már esti arcát mutató Velence képével, a Canal Grandén ismét végig hajózva, a gondolák tucatjai között búcsúzzunk a mesés várostól és Olaszországtól.
Útban otthonunk felé - már földre szállva - ismét csak eszünkbe jutnak a néhány nap alatt látottak, amelyek már hazai képekkel társulva kavarogtak a fejünkben, témát adva az előttünk álló éjszakai utazás alatt. Kérdésként felmerült: mi különbség van a számtalanul sok olasz és az egyetlen nagy magyar alagút között? A magyar alagútban úgy haladunk, hogy a végét sem látjuk, ráadásul nincs még kivilágítva sem, míg olaszban rövidebb-hosszabb váltogatja egymást - biztosít gyors haladásra lehetőséget - és még a legrövidebb is fényárban úszik.
Innenn aztán már csak kisebb ugrás, hogy eszünkbe jusson Szent Gellért tiszteletére 1900-ban felállított emléktábla szövegének egy rövid szakasza: „Óh Szent Gellért Püspökünk! Áldd meg országunkat, Mi Magyar hazánkat..." Ugye, ránk férne?
Az éjszaka fáradalmaival mit sem törődve, frissen érkeztünk Bajára. A bácskai utasoknak itt, stílusosan a nagy világutazó Jelky András városában, a Szentháromság téren ért véget a felejthetetlen emlékű olaszországi utazás.